Hirtelen-hajnal szemfogai az átizzadt pólóba tépnek,
Vérágas tekintet, kútja a könnynek, zsibbad,
Eltáncolt lábak a körútra lépnek, maradék sör az üvegben.
Az ember nem őrül meg.
Csak áttér a túlsó partra, hitetlen hittérítőnek,
S hömpölyög maga után,
Mint autó megy neki a ködnek.
Rekedten cimborája horpadt mellébe bök,
Hogy ugye más volt ugye még azelőtt.
Mert voltak a neonfényű nők, reszketettek testükkel át,
A mindennapokon.
Emlékszel arra a combra? Nem én már nem tudom.
És akkor vállamra vettem. Hogy mélyebben megszeressem.
De már a szeretést is unom.
És befut a citrom villamos, mintha amfetaminnal menne.
Csupa elkártyázott pillanat kapaszkodik benne.
Haját dobja a kétség a gondok vállain át,
Büszkén viseli el tánca izzadtságszagát.
De édes haverom, van mégegy cigarettád?
Rá kéne gyújtanom, hogy kifújjam a hiányt.
És még egy slukk az üvegből,
Hogy tudjam a vég irányát.
A partiból hazafelé szétcsúszott szomorúság
Átszáll a Deák téren, és elalszik sörét ölelve.
Száguld az érzelmi nyomorúság,
Alkoholként lenyelve.
1 hozzászólás
Ki vagy és honnan jössz?Aki e modon alkot,vagy kőltő,vagy…tántorgó.
Minden műved öröm olvastámkor.