02. Szonettkoszorú – Tavasz – természet

Tavasz – természet c. versre
mesterszonettel

1
Erdő sűrűjén lépeget őzcsapat
rettenve-figyelve rezdülésekre,
jobbra és balra riadtan tekintnek',
amikor közelben veszélyt éreznek.

Sötét égen ragyog már a telihold
sűrű bokrok között a bagoly huhog,
éjszaka mélyén félelmes a vadon,
nem olyan nyugalmas, mint valaha volt.

Csendben osonnak bokrok közt az őzek,
rettegnek, farkasok bűzét érzik már.
Vigyázva suhannak, hisz vész közeleg

hozzájuk, félelem járja át testüket.
Gyerünk már! – mintha sugallná neki,
őzanya gidáit féltve tereli.

2
Őzanya gidáját félve tereli,
gyerünk már! – mintha sugallná neki.
Tóparti békák hangosan brekegnek,
vígan élnek, még sötétben sem félnek,

mert a gólyamadár nem vadász éjjel,
tojásain csendben, fészkében pihen.
Messzire elhangzó békák kórusát
tücskök zenéje kíséri csendesen;

őzgidát ijeszti, ha madár rebben,
menten futásnak ered az őzcsapat.
Vadonban úr a természet ereje,

azt megváltoztatni helyes nem lenne,
a gyöngébbeknek csekély az esélye,
ahol győzedelmeskedik az őserő!

3
Ahol győzedelmeskedik az őserő,
az éjt bejárja farkas üvöltése,
szerte az erdőn apróvadak félve
húzzák össze magukat, hogy életbe

maradjanak, a természetnek esdve.
Fák közt szarvasok, bokrok alatt nyulak
rezzenés nélkül egymáshoz bújnak,
nehogy őket a farkas-horda fölfedje,

rettegve telik az idő, percek múlnak,
ködpaplan lepi be a fák ágait,
holdfénytől óvón eltakarja őket,

görcsbe rándulva meg sem moccannak,
a merev lábaik, szusszanás nélkül
kísértő éjszaka múlását várják.

4
Kísértő éjszaka múlását várják,
csendes az erdő, üres madárfészek
magányosan leng a faágon árván
búslakodik, mint az én lelkem árnya.

Faágakon reccsen a gally, már félholt,
homályba révedezve, ha rám néznek,
körülölel a néma táj, csak szél süvölt,
lelkem őre lánca csörren, fenn a hold.

Szívem remeg, oly félelmetes a táj,
sziklatömb tetején fekete sasmadár
figyel a földre, éhesen koncra vár.

Mi ez a csend, mért nem dalol a madár?
Fészekben fiókák éhesen várnak.
senki se tudja, hová szállt a madár?

5
Senki se tudja a madár hová szállt,
félve tekintek szét a néma tájon,
fülem hallja, mire készül a FÖLD,
a rónaságon mindenhol némaság,

a szél se rebben, már semmi sem zöld.
Vétkes ember, a Földet lerombolta,
kizsákmányolta. Javaink már sehol,
a sors nem kímél. Kakukkszóra már

hiába várunk, az idő rég lejárt.
Ember! Szállj magadba, bánd bűneid,
kérjél kegyelemet, érezd vétkedet,

míg erdőben újra dalol a madár,
a fiókák többé ne éhezzenek,
étket csőrben hozza az anyamadár.

6
Étket csőrben hozza az anyamadár,
testünk zsibongva várja a jó időt,
hallom a szellő susogását, ébred
az erdő, érzem a nap sugarát:

Várom a jövőt, száll a gondolat,
amint tavaszi eső simogatja,
álmos ágakat a Nap melege
élteti, a fák ágain rügy fakad,

bimbó hasad, virágtól illatos az
erdő, faágak virágtól hajlanak.
A méz illata tavaszi széllel száll…

Erdő élettel teli: méhek ezrei
szállnak egyik virágról másikra,
a zsongás titkokat rejt magába.

7
A zsongás titkokat rejt magában,
fák lombjai közt madarak dalolnak,
reánk a nyári napsugár ragyog,
kéz-a kézben, csak te és én vagyok.

A zöld réten kis patakban víz csobog,
benne kishalak ficánkolnak, kell-e
nekünk ennél jobb? Hallgatjuk a szelő
susogását, szívünk dobbanását.

A csend ezer szónál, halk zenénél
sokkal többet mesél. Felettünk (az)
Esthajnal csillag ragyogó fénye

tölti be a romantikus éjszakát,
körbe-körbe az apró csillagok
röpködnek és fényben sziporkáznak.

8
Fényben sziporkáznak a csillagok.
Mondd meg nekem, szíved miről mesél?
Talán épp a szép jövőnkről regél.
Örüljünk az életünknek, adjunk

hálát a boldogságért, napsugárért,
étket adó földekért, a zöldellő
rétekért… patakok tiszta vizéért…
szellő susogásáért… kis bogarak

nyüzsgéséért, élőlények létéért,
mezőn nyíló virágok illatáért,
a röpködő madarak víg daláért,

az Égen tündöklő csillagokért,
az életünkért, s minden javakért,
mindenért, 'mit Teremtőnk nekünk adott!

9
Mindent, mit Teremtőnk nekünk adott!
Örömöm lesz, ha kitekintek ablakon,
a Jóisten festette az egész határt.
Add meg a módját, színesebbre fesd át.

Csodás a mi Földünk, bárhol keresgélsz,
válogass kedvedre színes kavalkádból:
a csodás naplementét rajzold meg.
Ha lombos ágak között sétálsz erdőben,

higgyed, hamar látod az eredményt,
egy madárfészekben örömöd leled.
Ha az alkony jő, csendesül a szél,

brekegnek a békák, a tücsök zenél.
Hallgatom a csendet, természet rendjét,
öröm a szívnek élni békességben!

10
Öröm a szívnek élni békességben!
Melyik évszak szebb? Tán a tél, amikor
fehér hótakaró lepi be a tájat,
mikor ibolyák nyílnak s jő a kikelet,

lelkünk telve édes borzongással.
vadvirágok édes illatával?
Talán szebb a nyár, rózsa illatával
telve, minden ágon bimbó sárga,

fehér, rózsaszín, bordó és a vörös-
rózsa ezerféle árnyalatával,
szerelemre gyújtó aromájával.

Rózsafák, futórózsák, rózsabokrok,
Földünket illattal elárasztják,
szerelmes szíveket lángra lobbantják.

11
Lángra lobbannak a szerelmes szívek.
Sötétségből sárgás fény villan, majd
hirtelen lecsap a villám, az Égen
komor fellegek zúgva-kavarogva

ijesztő dörgések kísértében.
Róka koma félve bújik a lyukba,
kölykeit sietve maga alá húzza.
élőlények menedéket keresnek.

A vihar nem enged, sokáig tart!
Madarak a faágakon ijesztőn
vijjognak, fészekaljára húzódnak.

Udvaron egy megtermett komondor
ugatva adja tudtára világnak:
fél a dörgéstől és villámlástól.

12
Félni dörgéstől és a villámlástól,
akár csak a nagy fekete kandúr,
ki villámgyorsan a kamrába surran,
ahol sokkal jobb. ott ő a nagyúr!

Elbújik, mert odakünn villámok
csapkodnak, és hangos mennydörgés
rázza a fákat. Ember-állat retteg,
mert Isten átka bünteti a népet.

tovább nem tűrheti a Nagyúr, ami
odalenn a züllött Földön zajlik. hol
háborúznak, és sosincs nyugalom.

Éhezés, gyilkosság és csalás teszi,
az emberi létet boldogtalanná,
békesség helyett harag él szívekben.

13
békesség helyett harag él szívekben.
Teremtőnk az ember gonoszságát
villámokkal és mennydörgéssel sújtja,
hogy megbánják súlyos bűneiket.

Jó lenne, ha végre, arra ébrednének,
hogy békességben- és szeretetben
élni sokkal jobb, emberséges lenne!
Addig csapkod sötétből-sárgás fénnyel

villámmal, égzengéssel kísér szörnyű
zajjal, a büntetés azokra zúdul,
akik a világunkat teszik tönkre.

Földünk csodáival elégedettek
lehetnének, mit hajdanán nekünk
Égi Atyánk szeretete teremtett.

14
Égi Atyánk szeretete teremtette.
Vihar közeleg az éj leple alatt,
színes faleveleket görget a szél,
se embert, se állatot nem kímél;

Lezúduló eső elől futnom kell;
elfáradtam, görnyedt testem szeretne
pihenni, de nincs hová a fejemet
letenni. Mi lesz velem? Segíts meg

Istenem; Erdő mélyén néma a csend,
már nem villámlik; a vihar is elült,
harkály-doktor kopog a fán odafenn.

Kiderült a kék Égbolt felettem;
a tájon csend honol körülöttem;
elmúlt fáradságom, megpihentem.

15. MESTERSZONETT – A természet versére

Erdő sűrűjén lépeget őzcsapat
őzanya gidáit félve tereli,
ahol győzedelmeskedik az őserő,
s kísértő éjszaka múlását várják.

Senki se tudja, a madár hová szállt,
étket csőrben hozza az anyamadár.
a zsongás titkokat rejt magába.
s fényben sziporkáznak a csillagok;

Mindent, mit a Teremtőnk adott nekünk
öröm a szívnek élni békességben,
s lángra lobbannak a szerelmes szívek.

Félni dörgéstől és a villámlástól,
békesség helyett harag él a szívben.
elmúlt fáradságom; megpihentem.