Egy csodás szoba magányában
Fejét tenyerébe ejtve ül,
Lesi a kilincs sötét árnyát,
S vár, egyre csak vár – egyedül.
Az ajtó előtt újabb szoba, mit
Még száz és ezer másik követ;
Csúf az első, majd egyre szebbek,
S az utolsó a legdíszesebb.
Minden szoba kincsekkel tele,
Középen asztal, melynek étkei
A szobához illők: az első pocsék,
Az utolsóban minden mennyei.
A szobák közt emberek bolyongnak,
Mindenki lázasan keresi helyét.
Az egyik leül, a másik továbbmegy:
Reménykedve új ajtót nyit, s belép.
Végül mindenki talál egy széket.
Úgy érzi: ez pont jó lesz neki,
S a szoba szemközti falába
Vésett ajtót észre sem veszi.
Mind azért indultunk, réges-régen,
Vágytól űzve, hogy megtaláljuk Őt.
De a sok ajtó feledteti célunk
S már nem nyitjuk ki a következőt.
Ő pedig csak ül ott rendületlen.
Mit még nem tud, legbelül érzi már:
Sosem érjük el az utolsó szobát.
Mi elbukunk, és Ő hiába vár.
2 hozzászólás
Szia Travis!
Érdekesen mutatod be az életet, mint útkeresést ajtók- szobák közötti átjárást. Kicsit pesszimista hangulatú lett a befejezés… De bármikor észrevesszük azt az ajtót, sosem késő belépni rajta!
Szeretettel: Falevél
Kedves Falevél!
Jól vetted észre, ez a versem, és sok másik is elég pesszimista hangulatú. Én viszont alapvetően egy nagyon vidám ember vagyok; talán pont azért van ez így, mert a negatív gondolatokat kiírom magamból. Köszönöm, hogy olvastad.
Üdvözlettel,
Travis