Úgy zuhantál, mint kék harmatcsepp,
mint kék nyíl, melyet kilőtt
a tenger istene.
S hátraszegett szárnyakkal egyet
csobbantál, s a hideg víz
bezárta testedet.
Én néztelek mint merülsz te lény,
hogyan diadalmaskodsz
a természet fölött,
s féltem mégis, kudarcod enyém –
éhed csillapítni nem
tudod – a víz megölt.
De tudtad mit teszel bajnokom,
hisz benned volt ott mélyen,
s az ösztön éltetett.
Azóta minden bús hajnalon
rád gondolok – magamba
zártam kék lelkedet.
8 hozzászólás
A jégmadár nagyon szép, bátor madár. Jól tetted, hogy magadba zártad a lelkét. Szép vers!:)
Üdv: Colhicum
Nagyon megható, s szép-szomorú képeket rajzolsz meg, már vártam e versedet…Gratulálok:)
Kedves Davey !
Elismerésem, kitűnő vers.
Kedves Davey! Naggyon régi vers, de naggyon jó! :):) Megható, szomorú vers, nagyon tetszenek benne a színek, s ahogy "festesz". 🙂 Gratulálok!
Colhicum, sleepwell, santiago és Andika köszönöm szépen! Sokat jelent nekem, hogy napról napra olvastok.
Igen, valóban szeretek "festeni", talán azért, mert a kézügyességem nem teszi lehetővé, hogy rajzoljak, fessek, és így kompenzálom ezt a hiányosságomat.
Remek az ecseted Davey, mártogasd csak a színekbe!:)
Mivel ritkábban vagy, újra olvasom verseidet, s ennél újra elidőztem, nagyon tetszik!
Kedves Davey néha kukkants fel, s írj még ilyeneket!:)
Nagyon regi es nagyon szep. Gratulalok hozza, tartalmas iras, remek kepekkel!
H.