A pokol – első ének

ELSŐ ÉNEK

Félúthoz értem gyarló életemben
és most körbevesz a sűrű, mély vadon,
az igaz útról én is letévedtem;

– Jaj! – e borzalomról nehéz vallanom.
Hol mindig sötét, szürke félhomály van,
félelem bont rügyet fent a gallyakon;

Nincs nagyobb kín, csak a másik halálban.
Most elmesélem, mit rejt a rengeteg,
s a csudákat is, miket aztán láttam.

Ó! Hát rossz ösvényre tértem – meglehet,
mert az ifjonti szív tesz sok bolondot,
így tudatlan bűnnek adtam lelkemet.

Egy hegyhez értem – már ritkult a lomb ott,
s a völgy fölött véget ért a vadregény,
minek mélyén a szívem úgy szorongott.

Fent a csúcson megcsillant a csába fény,
s égi testbe öltözött a hegygerinc
– rajta út vezet, csapássá vált erény -.

Már kevéssé éreztem a sajga kínt,
mert eleddig bénított a rettenet,
és a roppant éjek súlya odakint.

Mint akit a jeges tajték partra vet,
s fázva, félve, fuldokolva visszanéz
a nyílt tengerre, mi majdhogy veszte lett,

űzött lelkem emígyen volt látni kész
az eddig megtett szörnyű utat, amin
emberként csak úgy járhatsz, ha halni mész.

Ahogy megpihentek fáradt tagjaim
indultam a hegynek – szinte átkarolt,
hátsóbb lábam húzta lejtő súlyait.

Rögtön ott egy párduc termett; fürge volt
és könnyűléptű – furcsa macska-féle:
szőrén száz makula a megannyi folt.

Nem tágított, léptem is megkisérte,
utamba állt, csaknem visszafordított
rút vadonba, ág-bogas sűrűségbe.

Majd a hajnal meghasadt és íme ott
a Nap, s vele akolnyi csillag kelt fel;
hű társak voltak, mikor megmozdított

Isten ezer csodát a szeretettel –
így volt okom remélni jó szerencsét,
s – hittem – a tavaszi mámor volt a jel,

hogy legyőzhessem azt a tarka bestét,
de a reményt el kellett – jaj! – vesztenem:
a semmiből egy oroszlán tűnt fel épp.

Jött dühödten, hetykén – bizton ellenem,
félelmes volt, hogy felszegte vad fejét,
zengett a lég, úgy üvöltött éhesen.

S jött egy farkas – láttam: céda kéjben ég;
– göthödt szuka minden vágytól remegett –
romlásba dőlt miatta már annyi nép.

Oh! Szorongás markolta meg szívemet;
úgy éreztem az ordas pillanatban,
a gerincre feljutnom már nem lehet.

Mint kinek álmai közt csak arany van,
csilla kincs, s egy percben mindent elveszít,
majd sír, veszékel – szíve megszakadtan;

e fránya dög keserített éppen így,
s hátráltam én – közelített lépre lép –
oda, hol a kusza burján fényt csitít.

Aztán mikor zuhantam – ó! várt a mély –
egy alak tűnt fel, mintha árnyék volna,
és hangja a hallgatástól gyenge még.

És ahogy körbevette őt a róna
'Miserere!' – kiáltottam ím oda,
'Bárki vagy te – árny vagy ember!' – s így szóla:

'Nem árny és nem vagyok ember se, noha
egykor az voltam. Lombárd volt két szülém,
s Mantóva volt az otthonuk, ahova

sub Julio megszülettem, s éltem én
alatta egy kevést. Szolgáltam Rómát
Augustusszal, s a sok rossz istenét.

Poéta voltam s mindég égi nótát
zengtem Anchises fiáról – s mert dőre
Iljon lángolt – Trójából hogy futott át.

Ó! Mért vágysz a vad, sötét erdőbe be? –
hisz téged vár a csúcs, ott fent a hegyen;
boldogságod fő oka, eredője.'

'Vergilius? Ki kút voltál, csermelyem –
benned láttam a szavak mágiáját';
válaszoltam tisztelettől félszegen.

'Költőm, kit a büszkeség fénye jár át –
segíts a buzgalmamért! – én ismerem
betéve kezed minden irományát.

Legkedvesebb szerzőm vagy, a mesterem,
kitől a szép stílust tanultam; még a
becsületet is megszerezted nekem.

Nézd a vadat! – fertelmes, rusnya céda.
Te bölcs! – kérlek, ijessz e galád dögre,
ments meg! Még fülemben dobog a véna.'

'Tenéked más út lett ma kijelölve' –
így vígasztalt, s csak sírtam, keseregtem.
'Ne marasztaljon a sötétség völgye,

mert e dög – mitől könnyed megeredten –
útját szegné annak, ki erre járna,
és ölné meg azt gyilkos küzdelmekben;

És oly gonoszul álnok falka pára,
gyötri éhség, bár már mindent megevett,
és sohsem lakik jól sóvárgó vágya.

Majd még sok állattal buján enyeleg,
s teszi újra, újra – míg jön az agár,
hogy majd rettentő halállal verje meg.

Mert ő aranyat és földet nem zabál,
étke a szeretet, bölcsesség, erény,
s hona lesz rongytól a nemezig akár.

Itáliának oly üdvös lesz e lény,
Euryalus, Turnus, Nisus halált
őérte halt, úgyszint Camilla szegény.

Mert ő űzi minden városokon át
le a setétlő poklába egészen,
honnan irígység szabadította ránk.

Így érdeked szerint való – úgy vélem -,
hogy kövess engem, s a vezetőd leszék
az örökkévaló helyen. Jer vélem

s hallod majd, lesz itt sok sírám, jajveszék,
s majd látod kínjait régmúlt lelkeknek,
kik üvöltnek – jaj! – a másik halálért;

És látod majd, kik örömmel szenvednek
égve tűzben – a szabadulást várva,
hogy térjenek meg a boldog sereghez.

Ha pedig szíved fel, hozzájuk vágyna –
társad lesz egy asszony, ki nemesb nálam,
majd – én eltávozván – útad vigyázza:

és, mert a császár – fent a magasságban -,
ó! amiért szembeszálltam ővele,
tiltá, hogy városába tegyem lábam.

A kozmosz ura – s e város székhelye,
és trónja lábai az égig érnek;
– boldogok, kiket magához engede.'

Aztán így szólottam: 'Költőm – oh! – kérlek,
az Istenre – kit te nem ismerhettél –
a rossztól, és a legrosszabbtól védj meg,

és vezess oda, amit említettél,
hogy majd Szent Péter kapuját láthassam
és kiket szavad oly búsnak megítélt.'

Ő elindult és én követtem lassan.