Vasparipán süvítek át a hó és dér lepte tájon.
A mag rejtőzik hóban télen, s virágzik nyáron.
Sötét kabinunk ontja fülledt, izzasztó melegét,
a kinti különleges világ elveszi az ember eszét.
Szemem tükrén csillog kristályos messzeség,
a messze távolban földjét csókolja szürke ég.
A gyönyörűségtől, könnybe lábadt a szemem.
Világnyi szépség. Érte érdemes élnem életem.
Némely fa, kicsit kopott vékony ruhát kapott,
elhagyja a zsenge élet, s lesz elszáradt halott.
Némely pedig, őszön bolyhos moharuhát ölt,
északi társaiktól meleg, zöld göncöt örökölt.
S dideregve rázzák le maguk a hideg havat,
megint mások hajlanak a jeges uralom alatt.
Csillogó haját rengeteg reszketeg bokornak
soha nincs, ki befonja, s alatta roskadoznak.
Belevágtatunk zötykölődve az apró szemű ködbe,
mi felemészti vasgebénket a szörnyeteg,a szürke.
Látszik a bordázott szántóföld mellett elnyargalva,
földanyánk összehúzza magát ráncosan, s vacogva.
S még ekkor is, a tűlevelű ent, ki nem didereg,
a fák között hegykén egykén, örökre zöldeleg.
Sötét kabinunk ontja fülledt, izzasztó melegét,
S a két világot csak két üvegablak szakítja szét.