a kalász kifakadt,
májusi eső duzzasztott benne szemeket,
a hű paraszt örömkönnye megeredt,
mert biztonságban látta a jövőt.
S mikor nap-sárgára érett a kalász
kezébe vette az éles kaszát,
Istenem mily szép volt a búzatábla,
rajta rendre vágva
a termékeny élet!
Az ember szinte
felnőtt vízen, kenyéren;
ilyenkor, némi hús is akadt
vagy disznóból szalonna falat,
meg héjában főtt krumpli.
Aratáskor a természet
vetett keresztet,
mit a kasza mögött,
két kévébe kötött,
lekaszált búza mintázott,
és rajta semmi át nem gázolt,
s hálával mondott imát a tarlók felett,
mikor a nap lement,
az izzadság megpihent,
a kereszt tövében, lent
nyugovóra hajtott fejet.
3 hozzászólás
…..:):):):)…nagyon érzed a parasztvilág belső érzéseit és külső szépségeit:):):)…..szépa versed:)….egy letűnt világ hangulatát sikerült felidézned!!!:):):):)….üdv…doratea
Egyetértek dorateával.
A bukolikus (itt villódzom az ilyen szavakkal :P) költészetet nagyon megfogod és úgy a papírra veted – olyan érzékletességgel és a harmaton megcsillanó napfényének pontos leírásával – hogy tényleg megjeleníted egy filmszalagként a kamera-képet…
Köszönöm, hogy körültekinthettem a nagy aratás közben.
Nagyon kedvesek vagytok!:)
Köszönöm szépen, jólesik a véleményetek.