Arcod mögött látom az Univerzumot,
a tágas mindenség ragyogó csillagait,
s a fényesen száguldó két hullócsillagot.
Csóvájuk a vad futásban egymáshoz ér,
s összeölelkeznek őrült robajlással,
pedig tudják, halálos utolsó tánc lesz.
Így porladok arcod árnyai mögött én is,
felragyogva szikrákat vetek szemeidbe,
s a csöndbe hullnak apró porszemcséim.
Pillanatok zörögve vonulnak egünk tükrén,
mikor megállnak beleszagolsz, megízleled,
s eleven vágyként magadba gyömöszölöd.
Messzeség kék hegyén reménytelenül lakom,
itt oly közel vannak hozzám a távoli csillagok,
hogy kinyújtott ujjaimmal közéjük markolhatok.
S mind-mind szemeid hűs tükrébe hinthetem,
mosolyommal megöntözhetem, hadd nőjenek,
ragyogjanak fényesen, hogy lássam magam benne.
4 hozzászólás
Szép vers ez csak olyan szomorú,reménytelen…:(
Szebb napokat kívánok!Szeretettel olvastam:Pityu
Hát lehet, hogy szomorú, de ott pislákol benne szerintem a remény…
Szeretettel láttalak: Tünde
Drága Tünde!
A csillagok olyan szépek, az Univerzum titkos. Ragyogj a csillagokkal. Megéri! Szép a versed!
Gratulálok!!
Szeretettel:Marietta
Drága Marietta!
Köszönöm!
Nagy örömmel láttalak: Tünde