holdezüst, mely siklik réten,
ragyogó, tiszta szerelemíz,
édes mit nem hígít soha víz!
Szív vagy, s én meg a dobbanás,
ingedet rebbentő moccanás,
szempillád mögötti álom,
kitárult széles szemhatáron…
Nézd, repítlek – nincs korlát,
addig, míg szemünk ellát,
szabadon, fellegek felett
– fent magasan csillag nevet –
Az se baj, ha csak eddig élek,
utolsó percig vágylak Téged!
Karodba fonódva nem félek,
leszek egy boldoggá ölelt lélek!
4 hozzászólás
Árnyék – fény, sziv – dobbanás
Elválaszthatatlan összetartozás!
S a befejezés teszi fel mindenre a kornát!
Csodaszép vallomás!
Dóra, kedves – erről az érzésről, amit Iránta érzek, nem is lehet másképp!
Pláne, hogy már több mint egy hónapja kórházban van, és sajnos csak hetente egyszer van módom meglátogatni :S
Hiányzik, na!
Köszönöm szépen kedves szavaidat 🙂
Meseszép sorok!
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Kedves Fél-X!
Köszönlek 😀