Mikor, az Új Hold rám köszön az ablakon át,
Szememet csillogón kinyitva bámulok rá.
Mikor a hideg fény beteríti szobám,
Csodálva nézek a Holdra az éteren át.
Magukkal ragadnak a fényes csillagok,
Boldogan érzem, hogy csillagporból vagyok.
Ezer galaxison át repülök, mint angyal,
Üstökösként érkezve meg, röpdöső szárnnyal.
Betakar az éjszaka bársonyos, mély kékje,
Úgy érzem, nem enged el többé édes fénye.
Ha vele maradok, tudom többé nem láttok,
Az Éjszaka szeretőjén halál az átok.
De, Te itt vagy mellettem, és két kézzel húzol,
Szíved a lelkemért vadul, ádázul harcol.
És mikor a hajnal első sugara rám vetül,
Minden megint rólunk szól, és a szerelemről
4 hozzászólás
Szerelem, amelyik még a halált is túléli. Szép vers.
Rozália
Köszönöm kedves Rozália!
Kedves Leticia!
Valami dinamikát, erőt érzek, versedben, a szövegben erre sok irányt is adsz.
A versképeid elképesztően ötletesek és szépek.
Megragadó, elragadó vers. Gratulálok, remek munka!
Üdv: Metal Koala
Köszönöm, hogy ezt a versemet is olvastad!
Leticia