Néha a hulló őszi falevél a szélben…
Néha a szél maga, vagy fény a sötétben…
Talán mester, de leginkább tanítvány…
Nyilas nyugati égen, keleti naptárban Sárkány…
Vagyok minden gyilkos és minden áldozat…
Vagyok a vadászó ragadozó és a vad…
Káprázat-börtönben a börtönőr és a rab…
Az alkimista és Athanorjában a fortyogó anyag…
A kovács és annak üllőjén az izzó vas…
A paradoxonok álmodója és megoldója…
A színpompás mandala és megrajzolója…
A Világfára vésett rúna és felrovója…
Vagyok az ember aki nem féli a halált…
Ki eldobja álarcát, elrontva a Karnevált…
Ki gyémántjogarával átvágja a spirált…
Átvágja, és szélbe szórja a homokmandalát…
Egy egyszerű ember, kit senki sem ismer…
Nem rettentő démon és nem is fenséges isten…
A Megvilágosodás vágyója, keresője és kutatója…
Önnön lelkének felemelője és megváltója…
4 hozzászólás
Nekem ez a vers nagyon tetszik. Benne van minden, szinte minden.
Gratulálok!
"Vagyok, aki vagyok."
Hatásosak az ellentétek, melyekkel szinte semmit sem hagysz ki, az egész világot átfogod.
Köszönöm mindkettőtöknek a pozitív visszajelzést.
Szia!
Örömmel látom, hogy rendhagyó bemutatkozásod hozzászólható formában is feltöltötted!
Mind-ahányan vagyunk, tükörképet kellene látnunk ebben a versben…
Talán majd egyszer így láthatja magát a többség!
Köszönöm, hogy olvashattam /rólam/ is 🙂
Szeretettel: Falevél