nem menekülsz
ma végleg belémcsókoltalak
itt vagy minden érzékemben
elsimulsz a bőröm alatt
ágálhatsz vagy elfuthatsz
akár meg is tagadhatsz
minden téglát mit széjjelhordtam
újra s újra fölrakhatsz
építhetsz hegymagas falakat
melyeken méternyi a vakolat
bástyádra – mégis – minden éjjel
én tűzöm ki zászlómat
belehímeztem magam s ha
letéped is győztesen lobogok
hasadozott vászon-szívem
évek során semmit sem kopott
szívós vagyok mint a gránit
skorpióként élem túl az atomvillanást
de ha megölellek én vagyok
a legfinomabb hermelin palást
hagyd hát hogy kérgesült
szíved puha gyolcsba csavarjam
zászlómról nevemet
újra életedbe varrjam
most már mindörökre –
eltéphetetlenül
2005. április 25.
10 hozzászólás
Nagyon szívhez szóló!
Engem kicsit zavar a nagybetűtlenség.
Csodálatos, mint mindig 🙂
Leticia, örülök, hogy tetszett 🙂 A “nagybetűtlenség” meg szokás dolga, általában nem így írok, de valahogy ebben a versemben nekem nem hiányzik – ahogy az írásjelek sem 🙂
Jodie, köszönöm 🙂
Gyönyörű, és jók a hasonlataid! Egy kicsit engem is zavart, hogy nincs formába öntve (értsd mondatkezdő nagybetűk, meg néhol az írásjelek hiánya) – de ez a mondanivalóján mit sem változtatott!
Gratulálok
Üdv
Zsázsa
Köszönöm, Zsázsa 🙂
Fantasztikus! Nem számít, hogy kisbetű vagy nagybetű, így teljes, egész. A ragaszkodás, amit kifejezel vele, olyan erős, hogy beleborzongtam. Köszönöm az élményt!
Nagyon köszönöm, örülök, hogy ennyire tetszett 🙂
Jaj de gyönyörű! Beledobbant a szívem! Mindig találok nálad valami felfedeznivalót.
Üdv,
Poppy
U.i.: Nekem nem hiányzik a nagybetű és a tagolás. 🙂
Igen, már nekem is, de mikor írtam, azt hittem, hogy ez marha trendi :)) Köszönöm, kedves Poppy!!
Era