Tegnapot loptam holnapra neked,
negyvennyolc óra elég egy napra,
ismeretlenek az egyenletek,
mik bizonyítják: reményem csalfa.
Nem leszek én már sohasem tiéd,
légvonalban is végtelen az út,
mégis hitegetsz, s szedem az igét,
vár rám az éjjel, a csendes vasút.
Lámpafény vetít sínpárt az égre,
csillagok között állomás épül,
vonatom lassan, zötyögve ér be,
adj még kis időt, s elérlek végül.
Peronon áll a lemondás bábja,
vonatom elé leveti magát,
kisiklatni akart utoljára,
haldokolva is ennyire galád.
Fogyatkozik a sín már előttem,
koccanásunk, mint két pezsgőspohár.
Az éjjel sűrű fátyolba szőtten
takarónkká lesz, hol szerelmünk hál.
6 hozzászólás
Nem egy szokványos szerelmes vers, az biztos. Talán…azért is tetszik jobban, mint egy szokványos.
Izgalmas kép.
Köszönöm, Szusi! Ez sem egy szokványos komment. 😀
Gyönyörűséges…
Köszönöm, Irén!
A fantáziád határtalan, micsoda párosítás! Gratulálok Csaba!
Szeretettel:Selanne
Köszönöm, örülök, hogy tetszik!