Ím eljött a pillanat,
elódázni nem szabad:
felszínre tört a sok rossz,
s újra győzött a gonosz.
Dermesztőn éles szavak,
gyilkolnak, akár a vadak.
Én csak állok, s védtelen
széttárom a két kezem.
Azt láttam, mit akartam,
lettem érted süket s vak.
Felnyílt végre a szemem,
de a valót megszenvedem.
Lényeden az édes máz
csupán talmi csillogás.
Amit adtam, elvetted,
naivságom nevetted.
Mennem kell hát, ég veled,
tévedtünk, tán beismered.
Kívánom, új tündéred
úgy szeressen, mint kéred!
6 hozzászólás
Draga Borostyan!
Most meglepödtem. Ugye nem igaz? Mondd, hogy csak egy vers csupan! Sulyos gondolatok ezek, de nagyon szepen szedted csokorba öket!
üdv.:
hamupipö
Kedves Borostyán!
Minden hódolatom a tied, mélyen meghajtom magamat elötted, ezért a szép versért.
Újból, és újból csodálkozom, milyen szépen össze lehet rakni a magyar szavakat. És a legtöbb ember mire használja? Hogy,sértegesse vagy lemondja embertársát. Pedig oly sok örömet lehet szerezni valakinek egy szép szóval.
Nagyon szép a versed, csak remélem, mint Hamupipő, nem önéletrajz?
Üdv. és minden jót kiván, Toni
Kedves Hamupipő!
Minden szerelemben eljön az a bizonyos pillanat… Köszönöm elismerő szavaidat:)
Üdv: Borostyán
Kedves Toni!
Ne hozz zavarba:) Nos, szinte mindig saját élmények indítanak versírásra…
Üdv: Borostyán
Szia!
Szép vers, tetszik.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Köszönöm, hogy ismét nálam jártál:)
Üdv: Borostyán