Szövevényes szálain tekereg az idő,
s ellop sebesen mindent, mi ellopható.
Liliom illatú, szivárványszínű álmok,
kicsinyke, ábrándos pillanatát épp úgy,
mint lassan ölő kín, fojtogató fájdalmát.
Elhullott pillanatok halmazán tévelygek,
s némelyik oly szédült képmutató talmi,
elringatja szívem angyalszárny-suhogással,
de akkor is a cudar múlt követe marad.
Úgy kopogtat ajtómon, s be akar térni
jól lakni lelkem töredezett morzsáiból,
s végül itt hagyni, mint kifosztott halandót.
Acél koporsót veretek hát szívemnek szállásul,
s beleteszem, hogy ne fájjon többé, ami elmúlt.
8 hozzászólás
Szép, fájdalmas vers, de ha szárnyakat építenél inkább, az jobb lenne, a koporsó rá ér még.
Lehet, hogy magasan szárnyalni jobb lenne…
Szeretettel láttalak: Zuzmara
Azt hiszem elég az elhullott pillanatokat egy ládikába tenni… Két utolsó sorod elszomorított, de a vers nagyon szép.
Szeretettel: pipacs 🙂
Tudod, drága Pipacs, egyszer fenn, egyszer lenn! De majd alakul…
Szeretettel láttalak: Tünde
Kedves Zuzmara!
Az idő könyörtelen…
De a versed nagyon szép!
Gratulálok, Judit
Drága Judit!
Sajnos nem csak az idő könyörtelen…
Szeretettel láttalak: Tünde
Kedves Tünde!
Nagyon szép a vers amit írtál az elmúlásról! Egy biztos ma még múlik az ember élete, holott a vágyainkban ott rejlik az örökélet vágya, s titkon nem akarunk meghalni. Bízunk, mert szeretünk élni, nem csak reményeink rejtekén. Oda fönn a csillagok világa évmilliók óta kering örökségéül az isteni műnek, pályájuk rendje szerint.Isten öröktől fogva létezik, mi emberek az Ő képmásai, fő művei vagyunk, ezért vágyunk az örök létre, amit ő meg ad e földön azoknak, kik engedelmeskednek Neki, a szív szeretetéből, és nem kényszerűségből. Sok-sok ilyen szép verset kívánok Neked! Üdvözöllek: Zoli
Kedves Zoltán!
Nagyon örülök, hogy olvastál és ennyi mondandód volt a vershez!
Szeretettel: Tünde