senki nem mozdul odabenn,
mindenki abban a pózban,
ahogyan megtalálta
a csuklyás-kaszás vén Halál.
A családfő a műhelyben
(illene vele kezdeni),
satupadra borulva
kezéből üveg zuhant,
s nagyot csattanva törött széjjel.
Konyhájában álldogált
fakanállal kezében…
az anya állt feszesen,
mint akiben teljesen
tanyát vert a hatalmas fáradtság.
A kemence mellett benn
gyermek fekszik élettelen;
kezeiben szorítja,
ujjai között tartja
a papírt, melyre e sorokat vetem.
Ha versem adják Neked,
tudd meg kérlek, az vagyok,
aki mindezt leírja,
s a családot siratja…
s minden énekében utolsót énekel.
1 hozzászólás
Nem könnyű érzések ezek, és sosem jó, ha az ember ennyi halált érez magában. A szerkezete érdekes, illetve az is, ahogy azt írod, hogy "illene vele kezdeni". Nem is tudom, miért? Minden halál egyformán tragikus.
Szomorú, ahogy mindenkit a napi állandóság közben találtál meg, van benne valami elhaló dinamika, ami miatt bennem érzések egész sora jött elő.
Valószínűleg nem lesz a kedvencem ez a versed, de megszerettem.
Szeretettel, M.