Fekete leple alatt eltűnnek a városok,
S közben az égen egy hulló csillag átrobog,
Lassan elmerengek, s rám tör a puszta tény,
Csak bolyongok, mint föld az űr közepén.
Lélekben már fent vagyok, ez nem más mint a testem,
Én így élek mióta, hozzá hűtlen lettem,
Bámulom az éjszakát, nappal meg csak álmodom,
Magam miatt – pedig csak-, a természetet vádolom.
Érzem minden izét, s minden illatát-,
Hallom ahogy hozzám súgja halk szavát-,
Fáj amikor látom arcát sírva-,
S látom nevét még – szívembe írva.
1 hozzászólás
Nagyon szép, dallamos, szép rímekkel,
fájó gondolatokkal teli vers.
Gratulálok! Üdv: Csilla