madarak otthona.
Onnan szállnak tova,
vígan turbékolva.
Eledelüket keresik,
nemsokára meglelik.
Vidáman csipkedve
begyüket megtömik.
Arra jön egy vadász
vállán a puskája
áll, majd meglátja
galambok csapatát,
figyeli áldozatát:
a madarak réme.
A vadász lő, és
a csapat felröppen,
a galamb elesége
ottmarad a földön,
mellette fehér galamb
véres teteme hever.
6 hozzászólás
Nagyon hű életképet festesz a vidáman eszegető galambokról, megrázó a vers szomorú vége.
Kedves Eszter! Köszönöm a véleményezésedet.
Barátsággal: Kata
Nem tudom, hogyan jutott eszembe a galamb szomorú vége. Sajnos, néha ilyen a madarak sorsa, náluk sem mindig szép az élet…
Kösz, hogy érdeklődsz írásaim iránt.
Üdv. Kata
Szegény galamb. Nem erre a végre számítottam. A vers viszont tetszik.
Kedves Kata! Én is egy lágyszívű vadászra gondoltam az elején, aki galambokat nem szívesen lő le, inkább a kártékony szarkát. Node ilyen az élet. Vagy lehet, hogy ez meg is történt? Ettől még tetszett a versed.
Üdvözöl: Túri I.
Kedves Imre!
Én pedig úgy vagyok vele, hogy sem a galambok, de még a "kártékony" szarkák kiirtását is ellenzem. Ők is madarak, élőlények.
Nem mdbtörtént esetet foglaltam versbe, csak úgy eszembe jutott.
Én szeretem nézni a TV-ben is az állatok, vadon élők görténeteit, de amikor megeszik egymást, azt nem bírom elivselni. De ilyen az élet. Mit lehet tenni ellene, élni kell a nayvadaknak is!
Köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted.
Üdv. Kata