Réveteg hajnalon
reszketnek a szavak,
fehér papírlapon.
Kocsonya állaguk,
bámulnak csak bambán,
vesztették humoruk.
Kritika ostora,
nevetségessé tesz,
lecsap a latorra.
Írsz vagy abbahagyod,
nálad van a döntés,
veszed a kalapod.
Járd az utad ember,
figyelj a hangokra,
maradj igaz jellem.
2 hozzászólás
Drága Edit!
Na, most elindítottál bennem valamit. Itt az alkalom, hogy megfogalmazzam és leírjam azt a jelenséget,
amiről írsz, s amit újra és újra megtapasztalok magamon.
Amikor verset írok, szavakba manifesztálom lelkemet, kiteszem közprédára. Ott didereg a lelkem a papíron.Vajon kap-e létjogot?
Ha valaki barátsággal, érdeklődéssel közeledik hozzá és rárezonál, visszajelezve azt, akkor megérte a kockázat, s újjászületek a versemben, újra megelevenítem benne a lelkemet. vagyis magamat.
De ha nem kap figyelmet, vagy bántják, netán meg is ölik, abban az írásomban meghalok egy kicsit, s elidegenedik tőlem.
Lehet hogy túldramatizálom a dolgot, de akkor is ez van.
Minden vers a lelkünkből egy darab.
Ha több öröm jár az írással, mint fájdalom, akkor túléljük a kritikát.
Szeretettel: ildikó
Ildikó!
Kôszönöm.
Tökéletesen megfogalmaztad az érzéseimet.
Az érzéseket .
Hála, és tisztelet neked.
Ölelês.
Edit