Zúgva száll, s mint a tenger mély,
hullámzó, sötét dalmeredélyén
felsiklik az ezerszemű éj,
s visszhangba révült létek erdején,
dalolja az elbukottak dalát,
örvénylő sötét vízen át,
életek árnyoldalát,
zeng az élőknek odaát…
Befejezetlen álmok útjain,
élve maradt képzelet csúcsain
zeng imát, de dalain már
nem jár esendő soha tovább…
8 hozzászólás
Kedves András!
Nagyon szép szemléletesek a képeid, de a tartalom számomra igen szomorú. Ettől függetlenül a vers maga nagyon szép.
Szeretettel:
Hamupipő
Örülök, hogy tetszett, kedves Hamupipő
Szia András!
Neeeeeeeeeee! Nagyon szomorú vers. Persze csodaszép ez is.
Nem gratulálok, mert a pozitív dolgokat szeretem. Azt hiszem, szakmai ártalom nálam és már-már kóros, hogy nem csak a művet, az embert is nézem.
Szeretettel: Kankalin 🙂
köszönöm, kedves Kankalin:)
Csatlakozom az előttem szólókhoz!
Maga a vers nekem tökéletes. Mármint verstanilag. Ám én sem tudok elvonatkoztatni. A szenvedést, a boldogságot sak az tudja hitelesen leírni, aki valóban átélte azt.
Nekem úgy tűnik, az alkotó lelke szenved.
Kérem az álmokat befejezni! De csak szépen, lassan, hosszú ideig álmodni kérettetik! :-))
üdv
Szellő
köszönöm, kedves Szellő
Azért a fájdalom szerencsére nagyon sok szépet tud kihozni a költőből. Mennyi gyönyörű vers nyílott már a világra könnyekkel öntözött virágként. Én nagyon értékelem a szenvedést, ami ennyi művészetet hoz elő, és ami a legfontosabb: közhelyek nélkül. Ez az, ami keveseknek sikerül, de András, neked igen.
Egyetértek Veled, kedves Arany, köszönöm