amelybe egyik vége felől sem férkőzhet a napfény,
karom széttárva már keresztre illőn, hű lator, de még megyek,
tapogatok jobbra-balra, hogy el ne vesszek,
különös formákat érzékelek az ujjaimmal,
horpadásokat, rücsköket, kiszögelléseket,
váratlan simaságot és alattomos nedvességet,
emitt a levegő hűsét,
amott az anyakő érdességét,
és ismerős hangokat is hallok,
ritmikus lélekpulzálást, mintha társé volna,
beszéd előtti beszédet, nyelv előtti nyelvet,
csak ó-kat, á-kat, í-ket, ű-ket, é-ket,
s a fűszál jajdulását, mikor utoljára
megsuhintja a szél kaszája.
2 hozzászólás
Ez nagyon mély és fájdalmas gondolatsor. Mintha feladná az életet és a végső percekben kifinomult érzések sokasága már a küszöbön túlról érkező világot érzékeltetné.
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Ha nem látnám, hogy Te írtad, akkor is biztos lennék benne.
Gyakorlatilag minden szava átvitt, mégis érthető.
Fájdalmas, deprimáló, de gyönyörű.
Remélem, azért lesznek még pozitív hangú verseid is, mert időnként előfordultak…