lámpafény dereng,
hamis képek kékje
szakad ki a tollból,
s az öreg izzó tintám
hazugságán mereng…
A rádió slágert kreál
összelopott akkordból,
az újság pedig kamuból
erős betűvárat épít,
s a képernyő örömöt vetít
ezernyi fájdalomdarabról…
Ha magadnak is hazudsz,
az kettőnket megszépít?
Őszintén: szemed lehunyod,
mikor a szád megcsókol?
Jövőre már kevés a füllentés,
amit a jelen készít…
Miért jó csillagokat
leígérni a borús égről?
Reményteli embernek
megtévesztést kántálni,
vagy konok koholmányt
a háborús régről…
Miért kell a világ kertjébe
valótlant plántálni,
s a lehullott szirmoknak
a gazban aludni?
Szeretném legalább egyszer
az igazat hazudni!
2 hozzászólás
Szia B.B! 🙂
Nem fogok hazudni… Nem ez a legjobb versed, de azért megállja helyét némi mankóval a saját lábán is. :)))Leginkább a záró két sor tetszett, amúgy meg azt látom, hogy a hónod alá kell nyúlni, mert valahol elveszítetted önmagad. 🙂
Azóta már szerintem újra előkerült az ego, majd mindjárt megnézem a következőnél. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia K.!
Valahol elvesztem. Legalább, amik eddig készültek megvannak :)) onnan majd megkeresem magam :)) Kommentjeid is segítenek benne ;)) Lesz ez még így se 😀 A záró két sor a lényeg, úgyhogy annak örültem, hogy ropogósra sült ebben a félig kész versben 😀
Üdv: Berci 🙂