Kétségbeesett ölelkezésünk
verejtékét őrzi még a testünk.
Csatakos szívvel egymáshoz bújva
kérdi a szemünk: eléggé szeretünk?
Vágyba tekeredve kergetjük el
homlokunk mögül a gondokat.
Csókjaink közt elvész az idő,
menekül a remény vesztett gondolat.
Évek ráncait simítva az ágyon
Lassan csöndesül bennünk a félelem.
Szárnyaszegett madárként verdes
bennünk e hétköznapi szerelem.
2005. július 6.
6 hozzászólás
Mivel nem olvasok szerelmes műveket, csak ritkán (ez kivétel, kitétel, ki érvel), ezért továbblépek egy szóval.
a rímeket gyengének találtam, “kérdi a szemünk: eléggé szeretünk?” ezt a sort is (az előző háromhoz viszonyítva, kilógós szagú – ahogy Kányádi fogalmazna: verejték.-.-.)
a második versszak tetszett, édes, amolyan “férfias”
a harmadik versszaknál pedig a szép kép bennem le lett rombolva az utolsó képpel, az utolsó két szóval.
ui: a címet meg se néztem, nem is baj
vannak jó gondolataid, úgy érzem
Köszönöm az elemzést, nem is tudok vitatkozni vele. Ez egy kétéves mű, ma már valószínűleg nem is “követek el” ilyen rímeket. Viszont szerelmes verset ma is írok, szerintem butaság is eleve elutasítani a műfajt. Lehet, hogy még téged is érnének meglepetések – nem feltétlenül nálam, persze 🙂 De hiszem, hogy lehet a szerelemről is sallang- és közhelymentesen írni, még ha ez nem is mindig sikerül. Örülnék, ha még ránéznél néhány versemre, bírom a kritikát, sőt igénylem is.
Igen, de én nem tudom más szerelmébe beleélni magam, így őszintén sem tudok szerelmes versre tekinteni. Továbbá nem szeretem az ömlengést. De akadnak azért jó versek (amik tetszenek).
No igen, nem vagyunk egyformák. Az ömlengést én sem.
Kedves Erika!
A Véletlenek közt bóklászva találtam rá a régebb föltett versedre. Az is lehet, hogy már szóltam hozzá, de az itt nem látható. Mindegy. Most is örömmel olvastam el, nagyon tetszik.
Szeretettel: Kata
Örülök, kedves Kata, és köszönöm szépen 🙂
Erika