Hullámzik bennem a tenger,
reggel a hosszú álom után.
Míg nevetve futok utánad,
cseppekben hullik a bánat.
Hittem, itt maradsz nálam.
Önmagát űzi hasztalan a szél,
belenéz minden résbe, fénybe,
homokot szitál szemembe.
Nagyokat ásít a bolondos álom,
fenn az üveghegyen a vándor.
Én már sehonnan nem hiányzom.
Homokkal szememben várlak.
A félelem barlangfalára,
rajzolom ijesztő magányom.
8 hozzászólás
Kedves Ica!
Szemedbe örömkönnyeket kívánok, versed viszont nagyon jó lett!
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Balázs!
Köszönöm neked a jókívánságodat.
Örülök, hogy tetszett a versem.
Szeretettel üdvözöllek: Ica
Gyönyörűszép a versed, drága Ica, nem találok szavakat…
Egy apró észrevételem lenne, ha megengeded. Nekem a címből hiányzik a névelő: Homok a szememben. Vagy lehetne a versből kiragadott sor: Homokkal szememben…
ölelésem
Ida
Nagyon szépen köszönöm a tanácsodat drága Idám.
Megfontolom.
Szeretettel ölellek: Ica
Hát igen, nem mindig azt kapjuk amit… ellenben a magánynak is megvannak az előnyei… (nem is olyan félelmetes olykor)
persze, ha szeretünk valakit az rettentően tud fájni, amikor a hiányát érezzük.
szeretettel-panka
Köszönöm kedves Panka, hogy szakítottál időt a versemre.
Szeretettel kívánok minden jót neked: Ica
Az utolsó két sor fájó…
Nagyon átélt sorok!
Szeretettel:sailor
Kedves Sailor!
Jólesik a figyelmed.
Igen az utolsó sorokban sűrűsödik a "fájdalom.
Szeretettel üdvözöllek: Ica