A néma éj mozdulatlanságát
figyelem, mikor csendet szülnek
bennem az ihletnek érintő, szinte
szüntelen szívverései.
S érzéseimben feldereng
sóhajnyi neszeken, a pillanatok
régen múlt örökén lépteidnek
halvány ragyogása túl az időn,
s annak hallgatag ölelésén hullik el
szirmain, szótlansága szenderült
álmaimnak.
Emlékeimben halk
neszek sírnak már fájva értem,
ki elhagytam elhagyattatásomban
egészét ifjúságomnak teérted, te
élet, ki idáig nem hagytál
meghalni.
De hagytál elevenen fájni e szívben
lelt időn, könnyeim közt ázni
arcom, s pilláim lebbenésén látni
meg türkizét érintésén
a múltnak.
Látni, mint
eleven valóságként húsomba tép
a szó, a szavak intelme e szívben
lelve értéket mindabban, mi érinti
bensőmet, azt a máig fel nem nőtt
gyermeki szívet, miben vágyaimért
követtem lépteidet, mi belém volt
ivódva késztetésül érted.
Óh, te élet!
Ki beragyogod a mindenséget, e
létezés örök világát, benned kél
messze képzeteken öröke annak,
miért az értelem keresni kezdi az
Istent.
Azt a valakit, akitől, te élet, te
is létezel, mert önmagadtól te sem
teheted elevenné téve a milliárdokat.
Most bennem mereng el halvány
tekinteted, ki látom örökül mindazt,
miben írva van az egek csillagain,
felderengve arcomon szívemnek
érted való vonzó érzete.
S hogy ragyognak
a csendek szülte érzések magasai,
s azok messzeségei mélységein
a szavak bennem élő értelmének
létező világai.
Keresve mindenkor
szépségük eleven érzéseit, miben
pillanatonként élem meg és át
gyönyörűségeiket, érintve e szív
értük való költészetét.
Óh, ti szavak!
Ti édes gyermekei e bensőnek,
kiben éltek érintésül, boldogságomul
adatva az órák nekem, ha írhatok,
mikor képzeteim eleven valósulásain
felgyúltok mélyeim örökébe gyújtva
lángot, vitetve veletek érzéseimben
értetek.
Szőve szépségeitekért, szeretve azt,
mi számomra a felfoghatatlanba
vész irántatok.
Ti szépséges szavak!
Akik
lelve valaha rám találtatok örökül,
vitetve vágyaimért, veletek vagyok
örökkön, rejteknyi önmagamba zárva,
késztetésül látva meg szívemet
érintő soraitok egymáshoz illeszkedő
vonulásain s azok vonásain,
perceknek telt öblein lenni értetek,
nekem mily boldogság
mindaz.
Én az éjek árnyain lévő aranyló
homályban élek ihletéül e szívnek, mi
az éjben ragyog fel képzetein azon
pillanatokért, melyek érintik neszeim
magányát, lenni vágyakba írt reményül,
lelve értéket e benső késztetésén.
Mi vitet
gyönyörűségein értetek, ti szavak
rejtekeim mélyén veletek összezárva,
az elhívott idő bennem átlehelt,
értetek megszeretett, élő örökén.
/2023. május 28./
3 hozzászólás
Különleges, szép verssorok, melyeket tetszéssel olvastam.
Szeretettel: Rita
Keedves Zoltán!
“Ti szépséges szavak!”
Itt ennél a résznél kifejted mindazt ami annyira érint,
annyira hat rád és ezeket a benyomásokat ki szeretnéd
fejezni.
Ki tudod fejezni!
Érzösdik a sorokban ´a megtalált´iránti lelkesedés,
az öröm,a szinte kifejezhetetlen hála a ´kapottért´!
“vitetve vágyaimért, veletek vagyok
örökkön, rejteknyi önmagamba zárva,
késztetésül látva meg szívemet
érintő soraitok egymáshoz illeszkedő
vonulásain ”
Remek sorok!
Nagyon sokat lehetne még írni hozzá,annyi,de annyi
értékes létezik írásodban!
“Ki beragyogod a mindenséget, e
létezés örök világát, benned kél
messze képzeteken öröke annak,
miért az értelem keresni kezdi az
Istent.”
Gratulálok csodaszép írásodra!
Barátsággal:sailro
Szép napot!
Kedves Sailor!
“De hagytál elevenen fájni e szívben
lelt időn, könnyeim közt ázni
arcom, s pilláim lebbenésén látni
meg türkizét érintésén
a múltnak.”
Hát nincsenek szavak, ahogyan szíven ütöttek gondolataid…,
Szeretettel: Zuzmara