Csendben alszik a magány,
fénykarika kergeti magát,
laposak az árnyak,
hasztalan méla tárgyak.
Halkan hamu sercen,
szomjasan kortyol a pohár,
piros fazék koccan,
tücsök mászik lassan tovább.
Motoz a rozzant sámli,
odább csosszan papucsban,
látni a nénit, araszolva moccan.
Szeme árnyék, kíváncsi üveg,
tekintete mégis fakó,
rég nincs neki ünnep.
Elrepült mindenki,
vagy nem is volt, ki tudja,
mesél magának az idő,
kiapadt emlékek kútja.
Tavaszt várja kedvvel,
de, tudja hiába,
fagyos tél borul,
most még a világra.
4 hozzászólás
Kedves Edit!
Valóban nem vidám sorok, ennek ellenére örömteli dolog az, ha felszínre tudsz hozni magadból ilyen érzéseket, és van bátorságot leírni is azokat, sőt mi több, megengeded nekünk is, hogy megismerjük őket. Köszönöm.
Szeretettel: Szabolcs
Köszönöm, kedves Szabolcs !
Szívesen osztom meg Veletek a gondolataimat, hisz érdemes.
Szeretettel: Edit
Nagyon érzékletes leírása a versed, Editke, az időskori, szomorú magánynak.
Te mégis, megszemélyesítéseiddel mozgalmassá tetted.
Gratulálok szeretettel:
Ildikó
Köszönöm Ildikó !💖💖💖