Könnyező

Bús a magányos ember,
Kutyás fényképet tesz fel.
Nem ír naplóba másról,
Verset is csak magáról.

Még önvádja is hamis,
Ír, hogy sajnálják – csakis.
Sír, de csak sár a könnye,
Betűt ró, s ül fölötte.

Elolvas minden könyvet,
Kertjében kék szőlőt vet.
Felkiált elhalóan,
Sárkányt lát szélmalomban.

Beszélget egymagában,
Kezében fémlapát van,
Hogy gondját eltemesse,
S elfusson messze-messze.

Elfuthat, mindhiába,
Nem érhet szép hazába,
Hiába evés-ivás,
Ha mégse a más hibás.

Az emlék csakis övé,
Falat von maga köré,
Hogy végül azt megóvja.
Emlékezz csak a jóra!