Talán azért írok, mert nem kérdeztek.
S mikor kérdeznétek, már nem leszek!
Nem gondolom, hogy számit valamit,
Amit írok érdekel valakit,
De van bennem egy kényszer,
S az érzelmeimről, írnom kell!
Azt bizton remélem ha szóba foglalom,
Majd egyszer elolvassák! „Nem lesz papír halom!”
Hisz minden, elolvasott szó, egy leírt gondolat,
Mely a tudatra hat!
S egyszer a mélyből, felszínre fakad,
Így tud tenni az ember nagy dolgokat!
Nem is tudja, hol, mikor érintette meg,
Már magáénak vallja, az ötletet.
Ez így igaz! Az már az övé,
Hisz ő alakította azzá, amivé!
Attól kezdve ő váltja valóra,
Néha rosszra, de leginkább jóra.
Így fejlődik a világ, évmilliók óta.
Alakul a föld, az ember, de szükség van, a jó szóra!
Mindent meg örökít, a csodás technika,
Azt láthatja ember évek múlva.
Vannak videók, DVD lemezek,
Képek, felelevenítik az emléket!
De amit leírok, az a gondolatom,
Érzelmem képe! Kiegészül vele a tárgy,
Megelevenedik, s az összes, együtt,
Élő valóság!
Gondolatok nélkül, csak azoknak emlék,
Kik a látottakat átélté.
Akik nem voltak ott, sőt nem is léteztek,
Csak nézik a képet s kérdik: vajon ki lehet?
De ha rajta írás jelzi,kit ábrázol,
S hozzá olvas róla néhány szót,
Világossá válik miféle volt.
Egyébként, csak nézi a tárgyat, kétked,
Gondolkodik: vajon kié lehetett?
De nem mond semmit, nincs felelet,
Nincs gondolat, mely megérinti a lelket.
S én szeretném, ha a jövő nemzedéke,
Többet tudna róla, milyen volt az őse,
Míg nékik a tárgy, emlék a múltból,
Nékünk jelen.
Ők a jövő! Nékik ez múlt, történelem!
Mikor a kis gyermek, apja, anyja képét nézi,
A mamáját mosolyogva kérdi:
Milyen volt? Mit mondott? Hogy mondta?
Tényleg! Ez az apuka, ez az anyuka?
Amikor megtudja, a boldogságot érzi,
S már is reméli, hogy ő is felnőtt lesz,
Hisz apuka, anyuka is volt bébi!
Múlt nélkül, nincs jelen, a jelen nélkül jövő!
Együtt kerek a világ, add te is tovább!
Ó! Ha őseink is tudtak volna írni,
S valahogy nékünk üzenni!
Nem csak génjeinkben élnének,
Lennének tőlük személyes emlékek!
Még gazdagabb lenne lelkünk,
De így is büszkék lehetünk!
Mert a múltból, szellő szárnyán
Üzentek nékünk,Látván,
Mily tétován álltunk és vártunk,
Hogy valami történjen4
Mikor kihal egy nemzedék,
Minden a következőn múlik!
Ha nem kell keresni már,
Őrizzétek, és adjátok tovább!
Ne szakadjon meg soha a szál.
Kívánom, hogy létetek, legyen boldog,
Gazdag és termékeny.
Lélekben, tettben, cselekvésben!
Pécs. 2005. 01. 16. Mariczki Janosné (Albert Mária)
5 hozzászólás
Az első pár sor, vagy akár az egész első versszakból arra következtetek, hogy ez egy élettel teli, őszinte vers. Én szeretem az ilyet. Sajnos most nincs rá időm, hogy elolvassam hosszasan.
Tiszta,mély,megérintő gondolatok.Köszönöm az élményt.
Üdvözlettel:Edit
Kedves Marica
Nagyszerűen fogalmaztad meg. Hajt bennünket a kényszer, mert érezzük, hogy mások helyett is szólnunk kell, a következő nemzedék pedig, így értesül arról, milyen is volt a múlt, ahonnan ők is gyökereznek.
Szeretettel
Gyula
Marica, már egészen biztos, hogy sok kellemes, elgondolkodtató szép percet, órát adsz nekem! Minden versed elolvasom! Nagyon szépek és biztos vagyok, a többiben sem csalódom majd!
Tisztelettel: Falevél
Az adóságom pótolva : Mindenkinek nagyon szépen köszönöm,
rég jártam erre?és most falevél vissza vezetett: Köszönet érte neki.