Megrozsdált feletted már az idő,
Titkaid rejted, magadba zárod.
Kattan a bilincs, mint egy karkötő
Bezárul, tovatűnő fiatalságod.
Körben ölelő tárgyak emléket idéz,
Néha még megsimogat egy puha kéz,
Csak az út számít igazán mit jártál,
Mindegy idővel az élettől mit vártál.
Vannak dolgok melyek pótolhatatlanok,
Legördülnek szívedről szikladarabok,
De cipeled terhed súlyos lakat alatt,
Érzed, csak akkor fáj már, amikor berozsdált.
3 hozzászólás
Remek, elgondolkodtató gondolataidhoz szeretettel gratulálok
Ica
Évikém!
Versed nagyon komoly sorskép, ahogy olvasom, tudom, hogy ezen máskor is elgondolkodom.
Jó és komoly, meggndolt szavakkal készülnek a verseid.
Szeretettel gratulálok.
Kata
Kedves Éva!
Sok idő után ismét itt vagyok és meglátogatom akiket olvastam régebben. Ez a versed azért tetszik, mert annak ellenére, hogy ilyen szomorú a hangvétele mégis reményt adó. Még van esély, remény, ha "néha még gmegsimogat egy puha kéz". És ez számít igazán!
Üdvözlettel: Szilvi