Szeretem nézni az izzó hajnalokat,
mikor a lángfelhők alatt a táj kigyúl,
hallgatni, mint rikolt egy korai vonat,
míg elül a hangja, s a pillanatba fúl.
Ahogy a vén háztetők narancsba bújnak,
s arany fény feszül a város homlokára,
íze, s illata lesz az ébredő mának,
mikor a világ a virradatot várja.
És szeretem nézni az alkony parazsát,
ahogy hamvad a táj a lángfelhők alatt.
A szökevény napot az est öleli át,
s a hegyek lábainál bíbor fény fakad.
Életre lobbannak a kandeláberek,
s míg sárga szemük a parkokat vigyázza,
hozzám bújik az éj, mint árva kisgyerek,
ki minden nőben az édesanyát látja.
2006. június 21.
2 hozzászólás
“Arany fény feszűl a város homlokára”,vagy “mikor a lángfelhők alatt a táj kigyúl”. Ezek gyönyörű mondatok. De az egész vers tetszett. Gratulálok. Üdv. Túri I.
Köszönöm, kedves Imre!