megpihenni készül öreg fák tövében,
tarka ruhájával takarja a földet,
de még utoljára egy cseppet körözget.
Leesik, elfonnyad, nincs már élet benne,
elárvult magányba mintha dideregne,
meglapul a földön megadóan csendbe,
beleásítva a néma természetbe.
Tél fehér leplével féltőn betakarja,
mikor a hideg szél az avart kavarja,
tavasszal sok virág kukucskál alóla,
így lesz a falevél új élet adója.
Mikor mozdul az avar, jön a kikelet,
ébredő napsugár a télnek integet,
mosolyát szórja a rügyező fákra,
s hoz boldogságot az egész világra.
8 hozzászólás
Kedves Györgyi!
Szép gondolatok, még szebb képek, remek rímek:) Jó volt olvasni:)
Üdv: Borostyán
Gyönyörűek a képek, gyönyörű lenne a vers is ha döntően nem ragrímeket használnál. Eléggé bántottam a fülem.
Üdv
Kedves Borostyán nagyon örülök véleményednek. Köszönöm, hogy olvastál. 🙂
Kedves Michelangelo örülök véleményednek. Igen akadnak benne, de így jött. Máskor majd igyekszem. 🙂
Nem is lenne gond a rímekkel, ha a verset kötött szerkezetben kísérnék. (ld. első harmad…)
A lényeg azonban nem ez: tetszik a "tavaszt hírhozó" gondolatok sora. Grat, kedves Gyöngyi!
Tamara
Kedves Tamara köszönöm, hogy olvastál. Örülök véleményednek.:-)
Nagyon szép, hangulatos:)
Kedves Györgyi!
Hangulatos,szép képekkel teli.
A lehulló falevél…,szeretném ha igaz lenne.."s hoz boldogságot az egész világra"!
Hozzon!:-)
Köszönöm, hogy itt jártatok.:-)