Tépett szélű képek hevernek
szerteszét az asztalon, őszintén
hamis mosoly ajkunkon, s én
nézem a mázat, ami lecsorog és
elborít érzést, hitet, vágyat,
mi halványan, de még él,
mint lüktető remény – mondják
ez hal meg utoljára –
én nézek rendületlenül az asztal
lapjára s lelkemre fehér csend
borul, lassan, némán, ahogy
lyukat ütök öklömmel a valóság
szoborrá merevedett arcán.
7 hozzászólás
Tetszett, gratu!
Szia leslie!
Micsoda merengés…emlékezés…reménykedés… elégedetlenség
…lázadás…!!!
Igen tetszik!
Grat. Gy.
A fénykép egy pillanatot rögzít, ami talán a későbbiekben nem egészen őszinte. A képek képek, mi meg a valóságban élünk. Nagyon tetszik a versed. Gratulálok: Colhicum
sziasztok!
köszönöm az olvasást és véleményeket!!
üdv
leslie
Ez is de jó! Olyan nyugodt szívvel dühöngő, megadóan lázadó, tetszett 🙂
Hanga
Kedves Leslie!
Gratulálok a vershez, jó régi. Milyen érdekes, hogy egy évszám mennyit változtat(hat) az olvasó élményén. 2006. Én is hasonlót éreztem abban az évben, és öröm volt ilyen kifejező folyamot olvasni, kifejező, látványos, nyílt a vers! Köszönöm, nagyon tetszett!
szia Gia!
Köszönöm, hogy olvastál és örülök, hogy tetszett e vers!
üdv
leslie