Nehéz vagy. Pedig a lélek súlytalan,
akár egy kolibri. Mégis, úgy érzem,
nem tudlak már sokáig cipelni. Hisz'
épp elég nekem, mit a sors rám rakott,
nyakamban viszem a nyűgös tegnapot,
és a holnap hátizsákja se pille-
könnyű poggyász. Az élet nemcsak Téged,
olykor engem is meggyaláz, és gondom
magam hurcolom, nem rakom válladra
tehernek. (…) Elfáradtam. Most leteszlek.
S Te gyere mellettem – úgy, ahogy rég,
mikor még hitted: a felhők fölött kék…
4 hozzászólás
Kedves Netel,
Szép kék ez is 🙂
aztat a "cipelni" jól hangzik?
kolibri-cipelni??
no de méne mármost nékem, majd jövök még…
Mis
Engem megfogtál a verseddel. Szeretem a gondolataid finom vonalait. Ahogy megfogalmazod ami bennem még csak sejtelem, és olyan formában írod le, ahogy senki más nem tudná. Köszönöm. Scherika
Kedves Mihály, lehet, hogy a "kolibri/cipelni" nem a legszebb rímpár – tűnődöm még rajta 🙂 Köszönöm!
Köszönöm, kedves druszám 🙂
Erika