játszott velem, mint művész a zongorán,
szívbillentyűm félrevert, fekve tomporán,
úgy érkezett, mint egy pusztító orkán,
most eltörtek, mint ceruzát, állok tompán,
ilyen az élet, ilyen az én formám;
bár megakadna az élet a torkán.
Nem hiszem, hogy azzal bárkinek is jobb lesz, ha elátkozzuk. Leginkább csak magunknak ártunk vele, mert a feldolgozás helyett kitartó mérget táplálunk magunkban. A fájdalom sokáig nem akar szűnni, de megoldást csak a megbocsátás és a továbblépés jelenthet. Kicsit furcsa ez a sok egyforma rím, talán a végére erőltetettnek tűnik, de tetszenek a képek, amiket használsz.
Ez így igaz, de írásban sokszor szeretem kiélni a "bosszút", még ha nem is szép, bár jobb, mint személyesen. 😀
A rímeknél az a baj, hogy sokszor elszaladok velük, és teljesen egysíkú lesz, nem tudom, miért van ez bennem ennyire… majd dolgozom rajta.
Köszönöm!
2 hozzászólás
Nem hiszem, hogy azzal bárkinek is jobb lesz, ha elátkozzuk. Leginkább csak magunknak ártunk vele, mert a feldolgozás helyett kitartó mérget táplálunk magunkban. A fájdalom sokáig nem akar szűnni, de megoldást csak a megbocsátás és a továbblépés jelenthet. Kicsit furcsa ez a sok egyforma rím, talán a végére erőltetettnek tűnik, de tetszenek a képek, amiket használsz.
Üdv,
Gábor
Ez így igaz, de írásban sokszor szeretem kiélni a "bosszút", még ha nem is szép, bár jobb, mint személyesen. 😀
A rímeknél az a baj, hogy sokszor elszaladok velük, és teljesen egysíkú lesz, nem tudom, miért van ez bennem ennyire… majd dolgozom rajta.
Köszönöm!
Dani