Szívem mint egy falevél,
Mi lehullik szüntelen,
De azért még egyszer felveszem,
S elteszem, csendesen.
Ajkamon, fáradt sóhaj születik,
De még megrázom fejem,
Vállat vonok,
Bánkódni akkor sem fogok.
Vidámságot, festek arcomra,
S nevetve vetem magam e bús világba.
5 hozzászólás
Rövid versed elnyerte tetszésemet!
Szeretettel:Selanne
Köszönöm szépen a hozzászólást.
Érdekes a hasonatod. Úgy érzem, nem a legjobb hangulatod közvetíted a versedben.
De teljesen igazd van. "Vállat vonok, bánkódni akkor sem fogok!" – mindez arra vall, hogy nem vagy pesszimista. Én is arra buzdítlak, fel a fejlel, s minden jobb lesz.
Szeretettel üdvözöllek: Kata
Remélhetőleg a próféta szól Önből :).
Ha nem is próféta, de olyan valaki, aki élete hosszú folyamán sok csalódást, bánatot, meg nem értést átélt,mégis igyekeztem az élet szépségeit figyelni, s a rosszat magam mögött hagyni. Másként nem megy!