Nem süvít a szél a hegyen,
Íjam is fellógatva pihen,
Kopott köpenyem a fogason,
Már csak szívem száll szabadon.
Egyszer régen útjaink elváltak,
Bár gondolataim tovább jártak…
És a két ösvény csak távolodott,
Úgy, ahogy az lenni szokott.
Gondolkoztam, mit tehetnék?
Mert a düh szívemben ég,
Mégis, csak tétlenül néztem,
Hogy a szeretet elenyésszen.
De most mégis csizmát húzok,
Útre kelek, futok, kúszok,
Égen-földön át repűlök,
Bármit, ha kell, eltűrök.
Mert van egy cél, hová tartok,
Ahová a végsőkig kitartok,
Hol egyszer majd mosolyogva állva,
Téged köszönthetlek várva!
2 hozzászólás
Van ez így. remekül megírtad ezt az érzést. Grat!
szeretettel-panka
Jó, hogy bele tudtad élni magad!
Béke
Tamás