Eljött a pillanat, amikor láthatom
Kedves mosolyát, boldogan fogadom
Reszketve állok, hogy nyíljon az ajtaja
Amikor láthatom, eljött a pillanat
Jő felém kedvesem, ajtó kitárul
Karom lendülne, de lábam nem indul
Szólnék, de torkomban szorító érzés
Ajtó kitárul, kedvesem jő felém
Szeme beszél hozzám, minek is a szó
Elmondja nekem, mi ki nem mondható
Én is visszaüzenek bíztatón, némán
Minek is a szó, szeme beszél hozzám
Együtt vagyok vele, mit mondana, érzem
Hangom lassan megjön, bár kicsit remeg
Ő se mond nekem semmi lényegeset
Érzem mit mondana, együtt vagyok vele
10 hozzászólás
Ügyes képek az első és utolsó sorok csere-beréje! Boldogság sugárzik Belőled!
Gratulálok!
A.
Köszönöm Abakusz!
Tudod, lehet, hogy ez csak a látszat… A csereberét, pedig Helennél tanultam, közös versíráson.
Kedves versike, azért egy icike-picike rímcsiszolás még elkelne. 🙂
Köszi Boer!
Az az igazság, hogy kicsit én is éreztem, de valahogy, amit közölni akartam, nem tudtam más szóval kifejezni. Hát?… Ha van javaslatod, lehet hogy megfogadom.:)
Szia Dóra!
Köszönöm először is, hogy megtiszteltél a véleményeddel. (Montázs)
Az érzés remekül lejött a versedből, én is szeretem az ilyet, de… Boerrel kell egyetértenem, ugyanakkor biztatlak, jó csillanások vannak benn, szeretne "teltebb" lenni a versed.
Várom a következőt!
aLéb
Aranyos vers, várakozás, a látható reménysugár ott csillog soraidban:) Grat!:)
Kedves aLéb, sleppwell!
Köszönöm kedves szavaitok, és hogy itt jártatok.
Ez olyan nagyon kedves vers, sok érzelemmel, és pici gátlásokkal, amik széppé teszik.
Elképesztően életteli, igazán megtörtént eseményről szól, szép szavakkal fájón, örömteli pillanatokkal.
Szia:én
Köszönöm Neked!
Igen, azt hiszem,
az ilyen pillanatokért él az ember…