Haragos moraj az ég torkából,
csendes sóhaj csak a fény,
feketén hömpölyög, és veri a dobot
pedig az élet így is kemény robot,
érthetetlenül elfárad a remény,
leül bennem lélektelenül
köröttem a világ üvöltve nevel,
pedig nekem a csend is megfelel.
Úgy üvölt velem,
mintha átok, rossz gyerek lennék,
ki a törött váza cserepeit szedi,
és könnyel próbálja összeragasztani,
kiért csak a pokol tüze gyúl,
kiben szavak korbácsa mar sebet,
kiben a sebzett lélek jajdul,
akin egy egész világ nevet.
Szeretnék a csend mögé bújni,
belebújni zöld lombok susogásába,
völgyek selyméből szőni álmokat,
álomból növeszteni szárnyakat,
égbe szállni a fény fölé,
árnyékot festeni tornyok ablakába,
eltakarni a Napot a világ elől,
várni, hogy egyszer minden összedől.
Akkor a kisgyerek lelke megnyugszik
teli tüdőből veszi a levegőt
mosolyvirágok nőnek ki a maszk alól
átfonna mindent selyemfonállal
égszín kék égre festene reményt
nyitott ablakon át beengedné a fényt,
és rájössz mindent magadért teszel
akkor majd a benned nyugvó csend is megfelel.
2 hozzászólás
Nagyon-nagyon szép!
Köszönöm, hogy olvastad.
Üdv: József