Nézlek…
Szép vagy.
Arcod minden rándulása
olyan ismerős,mintha
valahol mélyen belém lenne írva,
s akaratlanul
egy mosoly dereng valahol
az ajkam apró zugaiban.
Egy-egy régi csók emléke…
Nézlek.
Kezem a kezedbe simul,
a válladhoz érek…
Vezetsz.
Megszoktuk már
a sok év együtt táncolás után…
Nincs tűz,
nincs már szerelem.
De mégis,
mikor közel hajolsz,
– egy pillanat csak-
a fülembe szólsz
egy régi szikra:
nyakamon a leheleted.
És én még mindig megremegek…
2 hozzászólás
Szép szabad formájú verset írtál. Tartalma hangulatos, jó olvasni. Érdekesen formáztad meg a külsejét is.
Szeretettel: Kata
Köszönöm szépen 🙂