Mindig az a csöndes téglaszag.
A téglatestek rézszínű sejtszaporulata.
Két fémszerű, rézszínű vaskígyó fekszik egymás mellett.
Én csak kapaszkodom beléjük.
Mint hatvanéves rokkant néni a csőbe a villamoson:
„Görcsösen, néha megmegremegő kézzel”
A néni jelez, leszáll, nemsokára. Kigyullad a zöld fény.
Köpök egyet, amolyan nihil módon.
Bzmot 306-os. Az utolsó. Pirosasan. Bevillanó kép.
2 hozzászólás
"Mint hatvanéves rokkant néni a csőbe a villamoson:
"Görcsösen, néha meg-megremegő kézzel"" (kis helyesírási baki, nincs jelentőssége) – ha ez a két sor nem volna benne, olyan lenne a versed, mint egy forgatókönyv jelenetének az elején a kép felvázolása. Nem állítom, hogy teljesen megértettem, de a hangulata tényleg nihilt idéz. Érdekes vers.
Üdv,
Kalina
Nem mondom, hogy értem a versedet. Viszont érzem, és az talán éppen elég… Nagyon "ott van", gratula!