Hogy utálom most a világot.
Csevegni kezdtünk. Ő nyomult, én ittam, pipáztam.
Amaretto, s azt hitte, olcsó viszki. Böfögtem.
A nő – gondoltam magamban – itt előttem,
micsoda kurva, baszni akar,
mint az összes ronda nő – megunják a sorsuk.
Fogyott a türelmem, meg a női piám,
tizenkilenc év járt a fejemben, szép folyók,
öregasszonyok, fiatal fiúk,
drogok, titkos imádkozások.
Mondott valamit anyámról.
Kértem olcsó viszkit jéggel, meg vizet.
Egy pillanatra Chinaskinak éreztem magam:
az ifjú férfi leissza magát, hogy elérje
üres vaginája szintjét. Na igen, ezen nevetnem kellett,
majd hányinger. Tovább röhögtem,
újabb pipa, újabb viszki, újabb gondolatok.
Azt akartam, hogy lelépjen. Újabb viszki.
A WC csempéi egykorfehéren barnállottak.
Éppen figyeltem, hogy csurog le a nyálam, mikor bejött egy másik.
Hugyoztunk. Mondtam neki, verseket írok,
kiröhögött. Röhögtünk. Kértem, maradjon,
mosolygott, talán le is nézett, próbáltam visszavigyorogni,
de nem volt sok kedvem megjátszani magam.
Fél óra magány után bejött a nő.
Miközben ordibált velem, a sört kortyolgattam,
amit a piszoár mellett találtam. A fele nem volt már meg ugyan, de az íze nyugtatott. Nem vizelet.
Azt hiszem hánytam.
5 hozzászólás
Talán a szóhasználat miatt, de nekem inkább prózainak tűnik ez. Viszont kétségtelenül durva hatása van, izgalmas, undorító és szomorú. Tetszett.
(főleg ez a sor: "A WC csempéi egykorfehéren barnállottak." és a 2. vsz)
igen, ez egy prózavers
szerintem nem undorító, legalábbis én nem undorodom tőle
Sokszor jó érzés olvasni téged.
Soraid mindig "szabadon" úsznak a verstenger közepén.
Anyám… Könyörgöm, publikál a Szép Versek 2008-ba. annyira bele-való vagy!!!!
nem hívnak meg