Csendesen csodáltam őt, mint szobrot.
Elhalt a fény, majd belőle ébredt fel,
Olyan kedvesen, őszintén szép volt.
De nem vágytam a helyébe, remélve,
Hogy engem is leleplez egy fényfolt.
Csak néztem őt a homályból, felérve
A tudatig: a természet engem okolt
Az ő szépségéért, mert mikor elkelt,
Nekem többé más sosem bókolt.
De szeretem őt, ha jobb is. Szemtelen
Nyugalom, és őszinteség honol
Csodálatoktól megfosztott lelkemben.
Én mindig tiszta, ő mindig szép volt.
2 hozzászólás
Csodálatos elégia egy lányról. Nyugalom és öszinteség ez a rövid szíveket simmogató vers. Amíg csodálunk valakit olyen tulajdonságokkal ruházzuk fel, amivel talán nem is rendelkezik, de ha elmúlnak a csodák és még mindig szépnek látjuk valóban létezett a szerelem. Szeretem ezt a verset , mert nyelvezete nem elcsépelt, egyedi, nem áradozó, de mégis öszintén szép. Sokszor a hívatásos költök sem tudnak felemelkedni a poézis ilyen szelid, és mégis elmélázó magaslatára. Gratulálok. Munkácsy
Köszönöm a szavaid! Örülök, hogy tetszik! És bár csak képletesen lehet szerelemnek nevezni, tényleg őszinte csodálat íratta meg velem.
Üdv
Mimóza