Pistike falun

Pistike még kicsi, öt-hat éves forma,
Nem való még neki a nehéz agytorna.
Csöppnyi kis szájával állandóan kérdez,
S kezdi azt elölről, amit tegnap végez.

Szülei a kérdést készenlétben várják,
Neki a világot nyíltan fel is tárják.
Mért ilyen ez máma, s holnap mért nem olyan?
Válaszolnak neki őszintén komolyan.

Történt aztán egyszer egy szép délutánon,
Hogy kirándulás vett erőt a családon.
Apa, anya, gyerek a kocsiba ültek,
S Ádám bá’-hoz mentek, kit mindig becsültek.

Pistike már tudta: Ádám bácsi rokon,
Apja édes bátyja, mégpe’g első fokon.
Egy faluban él ő, olyan gazdafajta,
Ki jószágát mindig szépen becsben tartja.

Megáll az autó, s kapu előtt lesi,
Hogy a dudálására kijön-e valaki.
Ádám bá’ a hangra kapja magát ráncba,
S papucsban, ing nélkül áll ki a tornácra.

Amint szeme nyílik: „Asszony!” – így kiáltja,
„Öcsém jött vendégül végre valahára!
Szaladj gyorsan, mondom, nyisd a kaput végre,
Városi öcsémet nem láttam két éve!”

Az udvarban aztán összeölelkeznek,
Amit két év után nagy örömmel tesznek.
Bemennek a házba, a tisztaszobába,
S a gazdasszony őket uzsonnával várja.

„Maradjatok nyugton!” – mondja Ádám bácsi,
„Hanem a gyereken látom, hogy kíváncsi!
Gyere öcsém, István, kimegyünk az ólba,
Sok kedves jószágot láthatsz mutatóba!”

„Engem is érdekelt, mikor kicsi voltam,
Az etetés elől soha el nem lógtam.
Apám tanítgatott, sokat magyarázott,
Az állattartásba végleg belerázott.”

„Honnan is tudhatná egy városi fiú,
Hogy a pulyka mérges, a páva meg hiú?”
Amíg ezt elmondta, öccsét kivezette,
Pistike a szemét nagyra meresztette.

„Ez itt a tyúkudvar! Az meg az istálló,
Ebbe tyúkok laknak, abba tehén meg ló.
A szekéren friss zöld, búza a padláson,
Hogy az éhes jószág szükséget ne lásson.”

„Tyúknak és csibének az ott egy itató,
Ez meg itt egy nyereg, ló hátára való.
Ez egy eke, ládd’-e? Kényes vasa fényes,
Nem mondom, hogy cifra, nem is túl szegényes.”

„Zabla az a vas ott, ló szájába rakva,
Irányítod vele jobbra, avagy balra.
Ez a jászol, látod? Szénával van tele,
Lónak és marhának kedvenc eledele.”

„Amott a kis boci, az a kicsi tarka,
Anyjától a tejet mindig kicsikarta.
Anyja a vén Sára, igen jámbor- féle,
Ha egyszer megütném, csak bőgne és nézne.”

„E csikó még nem ló, nyereg nem volt rajta,
Anyja szürke kanca, ízig-vérig fajta.
Szép, fényes a szőre, és hibája nincsen,
Másnak csak egy kis ló, nekem minden kincsem.”

„Ott vannak a disznók! Alszanak, vagy esznek,
Egy marék moslékért mindig összevesznek.
Az anyakocának nyolc kis malackája,
Nem csak tejet szopik, a darát is várja.”

„Látod öcsém, Pisti? Ez a gazdaságom,
Ezek a fiaim, mivel nincs családom.
Szeretem is őket, s megbecsülnek érte,
Elfáradok értük mindig estebédre.”

Hanem bent a házban Pisti szája tátog,
Zavarja kérdéssel az egész családot.
„Hogy csinál a boci? Mért kotkodál a tyúk?
Mért gágog a liba, s a ló mekkorát rúg?”

Apja most csak hallgat, öröme van végre,
Mert a bátyja felel a sok-sok kérdésre.
Nem is marad benne, kimondja a hálát:
„Áldja meg az Isten bátyját s háza táját.”