Pistinek…
Futva, szaladva felcseperedtél,
Talán már akkor érezted,
Csupa kérdés lesz életed.
Nem is gondoltad volna,
Mennyi egy igazi hős dolga,
Segítettél, kérdeztél, adtál,
Néha választ sem kaptál.
Csak mentél töretlen előre,
Nézted fiad: mi válik belőle,
Nevettél, kacagtál, mulattál,
Élvezted életed, semmit nem sirattál.
Tudtad, mennyire jó dolog adni,
Ezért nem ismerted a szót: abbahagyni.
S közben csak kerested a választ,
Lelkesen voltál sokunknak támasz,
Mindenki, ki valamit kért,
Tisztelt, szeretett, félt.
És szemed olykor izzón parázslott,
Csikked elszórtan pislákolt,
Lendületed soha meg nem állt,
Úgy érezted, a válaszod kész, de még vár.
Talán tavaszi szellőre, netán őszi fahullajtásra,
Vagy nyári zsongásra, hódunna ropogásra.
Siettél, nem akartál kifutni az időből,
Terveid áthatoltak messzi felhőkön,
S mikor bajba kerültél, megijedtél,
Egyre sűrűbben szünetelt rohanásod:
megpihentél.
Így hát gúnyába bújt a remény,
S szél süvített át lelked ajtaján,
Kérdezted sokszor: kellek én?
Félve kopogtál gyógyítók ajtaján.
Bensődben ott ragadt fáradtan
Tavaszi kékség zajos zúgása,
De ne félj! Áthatol fentről halk szavad,
Rozsdabarna, lassú hullása.
Meglepted hát most a világot,
Tűzzel kezedben aludtál el,
Álmod lesz a te fényes pilácsod,
Könnyeink belül értetlenek, mélyek.
Hátrahagytad öblös batyudat, tartalma:
Titok,
Így kelt fel a nap szívedben,
Hogy ragyogjon és égjen és tündököljön,
Miközben szép sorban kihunytak benned mind
a csillagok.
2005. Április
1 hozzászólás
Kedves Stephen!
Gratulálok!
Cssak a második olvasásra voltam képes az egészet egyben átfogni.
Nagyon tetszett.
Így egyben egész.
Ehhez már nem lehetne mit hozzátenni.
További sok sikert.
Üdv: Béla