Pajkos szelek borzolták dús sörényét,
kokettált fűvel-fával; bokrokat
nevelt tövisből lábai szegélyén,
s arany sugárban fürdette a Nap.
Hold font hajába csillagos pászmákat,
kéjjel simítva dús hajlatain.
Minden korban csodájára jártak,
az idő rettent múló napjain.
Míg harcok, s élet zsongtak körülötte,
két hű társa, a Tél és a Tavasz
megújuló ruhákba öltöztette,
tüskés, zöld labdákkal díszítve azt.
Mint kígyó vedli le elfáradt bőrét,
neki is lehámlanak foltjai;
vastagodó testén szemernyi pőrét
sem hagyott ráncolódni, fonnyadni.
Mint korona susog törzse fölött
századok minden tapasztalata!
Tudása rezignáltan bölcs, örök,
megmozdíthatatlan genetika.
Kacér teste dacol korral, idővel,
egy évezredet is megél talán.
S mi ápolunk, féltünk minden erőnkkel
Rákóczi fája; drága, vén platán!
7 hozzászólás
Tisztelet az öreg fának, amely átélte a történelem viharait…
Gratulálok, Judit
Mikről tudsz verset írni! Mindig leesik az állam.Azt, hogy hogyan, az már rég nem kétséges számomra.
Kedves Irén!
Rákóczi fája mesélhetne nekünk az élet bölcsességeit Ő már tudja nagyon rég.
Nagyon jó vers.
Szeretettel:Ági
Judit, szusi, Ági!
Köszönöm soraitokat!
Nagyon örültem neki…
Örülök, hogy ilyen komoly dologról írtál!
Különleges gondolat…
Szeretettel olvastam: Zuzmara
Köszönöm, kedves Zuzmara!
Nem különleges ez, szeretek témákat váltogatni, annyi érdekes dolog van a világon…
Ez pl. a letenyei Rákóczi fáról jutott eszembe.
Köszönöm, hogy olvastad, írtál!
Szia Irén! 🙂
Költőien örökítetted meg az utókornak a "vén platán" történetét. Szépek a megszemélyesítések, a hasonlatok, gyakorlatilag az összes kép magával ragadó. Azt hiszem, ha egyetlen szóval kellene véleményt mondanom, akkor az "előkelő" lenne, ami kifejezné azt, amit itt tapasztaltam. Nagyon jól sikerült vers, örömmel olvastam! 🙂
Szeretettel: Kankalin