Ülj kutya! Lábhoz ha mondom,
Hallottam ezerszer.
S mikor nyűszítettem, mondták,
-Rossz kutya vagyok! –
Nem érdemlek dícsérő szót,
Vagy csak egy két csontot.
– Rossz kutya vagyok! –
Belém ívódtak e szavak,
Szívemen már túl sok a lakat.
Hová mást beengednem, soha nem szabad.
– Rossz kutya vagyok! –
Morogtam, bújtam,
Nyalogattam gazdám kezét,
S ő még így sem szeretett belém.
Csak fügyült mikor kellettem,
S én ugrottam boldogan,
De csak pár percig, ha gazdámnak jó voltam.
– Rossz kutya vagyok! –
Fényesítettem bundám, nap mint nap,
S még csak egy pillantásra sem méltattak.
Játszottam, csaholtam, minden kérést lestem,
S próbáltam mindig rendet tartani ha házamba estem,
Hátha jön a gazda s talán megsímogat,
De egy két szőrszálért, mindig leszidtak.
-Rossz kutya vagyok! –
Mára belém ivódtak e szavak, részemmé váltak.
Most már morgok harapok,
Hisz dícséretet így sem kapok.
Már nem vagyok olyan mint régen,
Nem várom már, hogy szeressen,
Most már csak vagyok,
A kivetett pária, ki csak ugat a világba.
Már árkokat ások és kaparom a falat,
Ugatok dühödten, mikor magához hívogat,
S mikor kérdezi miért, csak felnézek csendesen.
Rossz kutya vagyok, rossz, kedvesem.
6 hozzászólás
Kedves Londonman!
Nagyon tetszik a versed, a befejezés páratlan, igazából ebből értem meg, milyen mélysége is van!
Köszönöm szépen a dicséretet, örülök, hogy tetszett.
Ez a kedvencem a verseid közül, de még nem olvastam el mindet.
"Rossz kutya vagyok, rossz, kedvesem." Ez tökéletes befejezés szerintem.
Aine
Örülök, hogy tetszett. S remélem a többi versem is elnyeri tetszésed.
Kedves Londonman!
Nagy kedvencem tőled ez a vers. Nekem tetszik és kész.
Ági
Örülök, hogy elnyerte tetszését. 🙂