és a távolba tűnt. Talán álmok nyomán
érkezett, s az álmok tengerén át elszállt
a végtelenbe; nevetve kacsint le ránk.
S az égen kótyagos gyertyalángok gyúlnak,
a Hadak Útjára fényszekeret tolnak.
Patak fut alatta kacskaringós völgybe,
ahol még a fűz is ezt suttogja: „Lökd le
az égről a felfújt csillagot!” Na, mi lesz!?
Helyetted dönteni nem tudok, hiszen
más vagy, mert én is más vagyok, de mégis
a Hadak Útjára követnélek én is.
És ott, a holdon, mikor cirmos éj köszönt,
ne félj, melletted leszek, akár az ördög
kísértés idején – csak ne félj, ne remegj,
a holdnál az Úr van a mi fejünk felett!
Ha a Földön pirkad, egy álomkép illan,
mint apró füstgomoly a végső papírra.
Széllebbentett fátyol, eldőlt tintásüveg
félretolva, az asztalon imát rebeg,
ahogyan a Jézussal kacérkodó
apáca lelkéből felszínre törő szó.
És én vagyok e szó, s te vagy apácája
annak az érzésnek, mi szívem táplálja.
Most is itt ólálkodsz gépezetbe bújva,
hiszen ez a rendszer az újkor virtusa.
Kukucs! Kukucs! – Nem látsz? Még most is itt vagyok
előtted, mint a bűn, mi szívedig hatolt
a szerelem furcsa játékában, mivel
sosem fogja tudni, mit üzen a lélek.
6 hozzászólás
Tetszésátlagom csillagos ötös. Nagyon szép szerelmes vers a hadak útján. üdv. Éva
Köszönöm szépen!
A ritmusa, a tartalma, a szavak egybefűzése, a képek – mind-mind élményszámba ment!
Gratulálok: Klári
Örülök, hogy élményt nyújthatott a versem. Ennek igazán örülök…
Oratus
Igazi szerelmes vers, nagyon tetszik. Gratulálok! Üdvözlettel:Magdi
Hát, köszönöm szépen! 🙂