a szomorú fűzfát,
azóta nagyra nőtt
ágai lehajlanak a földig,
teteje fel, az emeletig nyúlik.
A hosszan lehajló ágak
árnyékot adnak
alatta játszadozó
kisgyermekeknek
meg az erre járó
vándor-embereknek.
Magas tetején
madarak fészkelnek
naponta nekünk
vígan csivitelnek.
7 hozzászólás
Kedves Kata!
Már a versed cime is visszadob az álmodzásba, pláne az amikor a verset az ember végig elovassa, és újbol érzi azt, amit itt sohasem érez. A tiszaparti levegőt a szomorú fűzfák alatt. De most nem merülök bele olyan mélyen az álomba, mint ebéd elött, amikor az ébredés a versnek egy egésszen más fordulatott adott, mint amilyen a kezdetén akart lenni. Mindjárt fel is tettem. A te versed egy pillanatra hazavitt, és jó érzés volt, és nem a telefon hivott vissza.
Üdv Toni
Kedves Kata!
A szomorú fűz életre kelt versedben.Szép.
Szeretettel:Selanne
Kedves Kata!
Gratulálok versedhez, elnyerte a tetszésem.
Üdvözlettel:
Tyrael
Kedves Toni! Köszönöm a kedves szavaidat, s annak, ha azt olvasva kicsit hazavágytál.
Mindig szerettem a szomorű fűzeket.
Üdvözöllek.
Kedves Selanne és Lorna! Nektek is köszönöm a kedves szakavakat, s azt, hogy melátogattatok.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
A szomorú fűz, az én legkedvesebb fám, és szép verset írtál. A szavak gyöngysorként illeszkednek össze egymással..:)
Kedves Enikő!
Köszönöm a szép szavaidat a versemet illetően. Én is szeretem a fűzfákat, annyira különleges a osszan lenyúló ágaikból alkotott sátor. Egyébként is a terészet szerelmese vagyok, minden fát és növényt csodálok.
Szeretettel: Kata