Halk sóhajjá nemesült esték
vágyain ott tündököl a fény,
szomján ül a pillanatnyi csend,
s a távolból te intessz felém
az időben. S mint látom árnyad
reményeit nőni szüntelen
akarással lehullt párákon,
tudom mindazt… Ami képtelen
volt veszni, majd mégis elveszik
rendjén ennek a végtelennek
elrejlő harmatos alkonyán,
ha lesújtanak a mindenek.
Mert nem maradhat így a világ
bús honán az igaz ma szenved,
s hontalanná lett sok-sok szívben
Jehova Isten, a Te neved.
Milliárdok szívében közöny
lapul, settenkedőn félelem
üli már a némult csendeket.
S az ami szó, ami intelem,
sokaknak már hiábavaló
porba lehullt taposott vígasz,
keresik kutatják e földön
nem találván, mi is az igaz.