Téli áhítat
csilingel az erdő
jégkristályos ágak csendülnek
lelkemben zene szól
halk rezdüléssel hegedülnek
hűs hangok fátyolban
lebegnek, körülöttem szállnak
érzések, dallamok
életem részeivé válnak
hópehely kavarog
ereszkedik égi-lajtorján
könnyedén táncot lejt
felhőpalotája balkonján
légi-balettje
felemelő, téli áhítat
szívembe lopódzik
valami csodával átitat
2006-12-30
3 hozzászólás
Nagyon szép, különösen a vége!
Elbűvölő,csodaszép vers!
Nem is tudom.
Hogy szép, tiszta vers, az kétségtelen.
Amit viszont most mondok, az nem a művet vagy a Szerző hozzáértését kritizálja, csupán megkülönböztetett figyelemnek tessék betudni: van, hogy az ember olvas egy írást, és valami hiányzik.
Valami, ami minket, embereket olyan sajátságosan egyedivé és megismételhetetlenné tesz.
Az arc.
Az egyéniség.
Ezt hiányolom a vers olvasásakor.
Talán azt hinnétek, a kákán keresek csomót.
Lehet.
De nem ezt tesszük mindannyian?